Az élet is csak zene, olyan levegőremegés, amit szívesen hallgatok, mert harmóniája találkozik belső világom rendjével, rendetlenségével. A te életed, a mi életünk és a tiétek is, mind megbonthatatlan, átlátszó remegés, születésünktől fogva örökké. Nem tünteti el a szökőár, hanem átveszi ritmusát, s a Föld remegését felerősíti a sok elsodort élet. A harmónia része a diszharmónia, hisz nélküle nem is létezne, s épp így az élet része a halál. A zenében benne van a zaj és a csönd is, az ünnepek zenéjében a hétköznapok egyhangúsága. Ha találkozik a te életed az enyémmel, felékesíti azt, új rendet teremt az egyhangú zűrzavarban. Ráébredek, hogy te nem én vagyok (micsoda megvilágosodás...), hogy a te világod más, a te életed más remegés, mert más a frekvencia. De ez a remegés felerősíti, vagy tompítja az életem remegését, bárhogy védekezem is ellene. Mert védekezem, mikor megszokott, belső harmóniám meginog. Mégis, az énrengésem után, miután mindent elborított a szökőár, újra beáll a rend. A zongora hangjai újra Chopin mazurkává olvadnak össze, ami szavakal már nem leírható, ami a művész életén keresztül behatol életem legmélyébe.